Azt hiszem, engem sem vennének fel a királynő képzőbe. Történt ugyanis, hogy egy kis drága hozott nekem egy szál rózsát az első randinkra és a végén, abban pillanatban mikor már nem látott, kettéhajtottam - a rózsát - és kibasztam a kukába. Történt a következő. Elkezdtem levelezni emberemmel. Helyesen írt, értette a poénjaimat, egyszóval az alapok rendben voltak. Találkozzunk. Oké. Jeleztem, hogy én ilyen kerós csaj vagyok, tehát, olyan helyen ütközzünk, ahol le tudom biztibe kötni a gépet. Fővám tér, remek. Előbb értem oda, bicó lelakat. De nem voltam biztos abban, hogy jó helyre tettem, ezért elkolbászoltam egy kicsit. Erre, hogy hogy nem, a csarnok melletti padon, emberem papírba vagy abból ki - próbált csomagolni egy kb. 60 cm-es, nyéllel ellátott rózsát. Szép volt amúgy, rögtön az jutott eszembe, majd nagymuter sírjára jó lesz. Meglepődést, és persze földöntúli örömöt applikáltam egy tizedmásodperc alatt az lcd-mre, hogy hűűűűű, de szép rózsa. Kit ünneplünk? Nem úsztam meg, nekem hozta. Nézek rá, hogy óóóó, nem kellett volna, mivel keróval vagyok, mucikám, de csak annyit tudtam kinyögni, hogy remélem nem lesz baja a bicón.

Még korábban megdumcsiztuk, hogy beülünk a cédéfűbe, de az még akkor nem volt nyitva, tehát nem volt menekvés, akkor sétáljunk. Remek. Innen kezdve a közel méteres növény, sérülékeny szirmokkal a végén, az én gondjaimra volt bízva. Magyarul, ezt beszoptam, cipelhettem. Nem tudom, lányok, ti hogy vagytok ezzel, de engem kiver a víz attól, ha lerí rólam, hogy első randi, bazz. Hűűű, hányszor mutogattam már ujjal magamban, miniszoknyás, körömcipős, friss randis hamupipőpékre, akik félszeg mosollyal szagolgatták azt a virágszerű izét, hogy aszta, dejóillatavan, hogy na te ezt most megkaptad, kishúgom.

Ombre, közben folyamatosan beszélt hozzám, fingom sincs már miről, de mivel én semmi mással nem tudtam foglalkozni, mint ezzel a keserves virággal, egyszer csak ránéztem, hogy én ezt egyébként el sem tudom vinni, mert nem fér el. Ez nagyobb, mint a vázam, csikánó! Erre, azt mondja, no problem, majd keresünk hozzá madzagot!!!!!!!!! Első randi, még inni sem kaptam, de már madzagot keressek? Értitek? Szerintem is vidám.

Aztán a sétálásnak legalább eredménye lett, megérkeztünk az Egyetem térre, végre lebaszhattam magam mellé azt a dögöt, erre azt mondja csávókám, hogy hozott nekem valamit. Volt egy olyan érzésem, hogy ez számomra nem egyértelműen lesz jó, de optimistán vártam a poént. És az nem is késett. Ombre egy lassú, de határozott mozdulattal ölembe helyezte Latinovits Zoltán egyik könyvét. És közben hozzáfűzte, hogy azért hozta, hogy legyen miről beszélnünk. Jelzem, szeretem az irodalmat, szeretem a verseket, Latinovits-ot is. De nem itt, nem így és nem most. És akkor azt éreztem, hogy bazmeg, ez a fasz, másodjára alázott porig, úgy, hogy fingja sincs róla és úgy, hogy ő csak lovagiasan akarta ezt az egész kibaszott randikommandót lezavarni. Ki az a barom, aki könyvet visz az első talira, hogy legyen miről beszélni? :D Édesistenem, ebbe nagyon belenyúltam. De mivel nem szerettem volna megbántani, szépen lapozgattam, olvasgattam és beszélgettem, pedig arra gondoltam, hogy egy meteor rombolhatná porig ezt a büdös pesti belvárost, hogy valahogy engem is repítene el, egy másik galaxisba.

Eltelt vagy félóra, meleg sem volt, talán keressünk egy fűtött helyet, meg ha jól emlékszem, volt szó teáról, szal mocc. Beültünk egy teázóba. Itt újabb égetés jött, mivel váza kellett annak a kiba... rózsának. De váza nem volt. Az összes személyzet megnézte, hogy mekkora szára van ennek az izének, hogy megfelelő ibriket találjanak neki. Öcsisajt kért, 4 deci teát. De mivel nem volt olyan, csak 2 decis, kapott 2 egyforma csésze teát. Hűűűanyám, ez sokáig fog tartani. Így dumáltam. Valamiről, komolyan nem emlékszem már miről. Mikor fizetésre került a sor, ismét nem csalódtam, amikor megkérdezte, hogy egy 500-ast ha adok bele, az jó-e nekem? Hogy a faszba ne lenne jó, csak érjek már haza végre. De, most komolyan, nem szégyellte elkérni azt a piti ötszáz forintot? Áhhh, többet, ÉÉÉNNN, nem randizom, ebben ott és akkor biztos voltam.

Nah, vissza a keróhoz, mert még egy művelet hátra volt. Madzagot nem szereztünk, de a rózsát azt nekem most még, mint egy skarlát betűt viselnem kell, ezért az egyetlen megoldást voltam kénytelen választani, bele kellett cipzározni a rózsa fejét az övtáskába, ami a derekamra van hátratolva, mikor tekerek. És így is lett. Viszont az a kibaszott hosszú szára vagy a bukómat verte ütemesen, vagy japán, olasz, osztrák turistákat baszott pofán, miközben menekültem hazafelé a Szabadság hídon. És hát így esett, hogy átérve a hídon, megfogtam azt a szerencsétlen virágot és bedobtam a kukába.

És ha valaki most azt mondja rám, hogy egy büdös paraszt vagyok, akkor arra azt felelem, hogy tudom. Nnna....