Megin keró. Van ugye a bicajos kulacs a vázon. Menet közben nem szoktam inni, mert valahogy nekem egyszerre elég egy dolgot csinálni és ha a kerón ülök, akkor az már rögtön majdnem kettő. Viszont ha gyün a zebra, megazúttest párosa és a lámpa mi más lenne, mint piros, red, vörös, akkor kerül elő ama becses itató. Mivel ilyenkor a szintén pirosnál dekkoló sofőrök mindegyike vagy unottan vagy gúvvadt szemmel néz, de azszáz, hogy bámul, hiszen tudjátok, szőke csaj, alapos lökhárítókkal, férfivázzal a lába között, már alapot ad az ilyesmire. Na és ilyen prájvit kis helyzetekre van nekem egy pöpec magánszámom. Kispécizem az egyik fehérfurgonos csókát, megfigyelésen alapuló tapasztalatom szerint, azok nagyon vevők az ilyesmire. Szemkontakt, az ürge minden mozdulatomat követi. Lehajlás a kulacsért, a lámpa még mindig piros, lassan kiegyenesedem. Rápillantok a tesóra, aki baziranda, viszont képes a búbjára tolni a homlokát, mely mutatvánnyal el is kápráztat, degizibe. És miközben elmélyedek a pillanat varázsában, a kulacs csőrét a számba veszem. A folyadék a flakonban egyensúlyát vesztve, egyenesen a torkomba áramlik. Tesóka kezd izzadni, a szerszámkészlet már tágasabb albérletre vágyik, az ingét húzogatja, a lámpa fénye nem hatol el elgyötört szihológiályához, mert ő már máshol jár. Derekamra teszem a kezem, és arra gondolok, hogy a kis magánakciómat még vajon hányan élvezik majd otthon, node hajrá fradi és az összes lakatos serónsztón, én ma itten mulatok. A víz olyan erővel ér a számba, hogy telefröcskölöm vele a pólómat és ekkor már hallom a koma szívverését is, meg na hajjá itt nekem, vazze. Mit mondok majd otthon?
Végig hordozom a tekintetemet a rajongóimon, látom a könyörgő pillantásokat, hogy jajanyámnehagydabba, igyál még sokat, nagyon szomjas vagy. Lassú, szieszájos mozdulatokkal próbálom felitatni a nedvességet a pólómról, a közlekedési káosz már jó pár perce adott, kocsik lefulladva, a gőzölgő aszfaltra ragadt nyelvek, kocsányos szemek, a remény halott és élvezi pillanat. Simán überelem a pléboly szépre retusált szájberterének sorozatgyártott amazonjait, főleg, mert ők most nincsenek is itt. Viszont már én sem sokáig, mert lassan lejár az időm, a szemafor zöldre vált és elindulok új utakra, új áldozatok után kutatva, de azért még a kulacsot egy mély meghajlással szendén és szűziesen, próbálom kis kacsómmal a helyére juttatni, páran már visszavették a vészvillogót, az utazási irodák kihelyezett standjainál is oszlik már a tömeg, jól jön a sok segítő kéz, a lefulladt szekerek betolásánál. Tapsvihar, meghajlás, asztalaviszta, bitte danke drágáim, aludjatok jól, álmodjatok kékeket...