Az én világomban szappanbuborékok lebegnek körülöttünk és amerre járunk, maga a mozdulat, melyet teszünk, mágneses erőként tartja távol tőlünk, ezeket az áttetsző gömböket. A szivárvány tartja mozgásban őket és az irizálásban megpillanthatjuk magunkat, de legfőképpen feltűnhetnek benne mások. Olyan emberek, azok arcai, akiket szeretünk és akiket szeretni fogunk. És ez a látvány, lépten-nyomon előhívja a bensőnkben megbújó és esetleg kimondatlan érzéseket. Eszünkbe juttatja, amit annyian elcsépeltek már, hogy most élsz, nincs más, ha ez véget ér. Jelenlegi tudatoddal átélt valóságod az egyetlen, és pótolhatatlanok azok a mondatok, amelyeket nem mondasz ki még ma.

Az érzések, amelyeket magadba zársz és nem osztod meg azzal/azokkal akiket érint, téged tesznek szegényebbé, mivel a visszafojtott szereteted boldogtalanná tehet. Mi értelme van ha felkelsz és senkinek nem okoztál örömöt a szavaiddal? Nem kell nőnap, nem kell anyák napja, nem kell névnap, születésnap, karácsony, nem kell semmi, ha ezt nem tudod kifejezni.

Abban a világban, melyben élni szeretnék, szavak vannak, ölelések, simogatások, egymásra pillantás, millió és egymilliárd kézfogás. Gyűrűről fejjel lefelé lógás, csúszdázás, hintázás, homokpogácsa gyártás és ezermilliárd szeretlek, hiányzol, gondolok rád, kívánlak, nagyon fontos vagy, életem, szerelemem, anyukám, drágám, vigyázz magadra, annyira jó veled, köszönöm, hogy főztél rám, apu jobban van, mondd meg neki szeretem, mondd meg neki, ha ő soha nem is mondta, akkor is mondd meg neki, hogy a lánya SZERETI, én SZERETEM, mert ez nekem jó, hogy ezt érzem.

Képzeld el, ha mindenki kimondaná, amit érez, lenne más világ, ahol élni szeretnél?